Szabó László piarista beszéde a „Szolgálatok az Úrnak örömmel!” Cigánypasztorációs kézikönyv bemutatóján hangzott el 2019.11.11-én KazincbarcikánKöszönöm a megtisztelő felkérést – hogy egy átfogó küldetéses könyvet mutathatok be! Magam is ebben a küldetésben élek, és megélem kihívásait és ajándékait. Megélem azt, ahogyan a küldetés által Isten formál engem, formálja munkatársaimat – magam is tanúságot tudok tenni arról, hogy ez egy világot formáló küldetés.
Ezen a ponton szeretnék leszámolni a hamis és önző elvárásokkal, amelyek nagyon leegyszerűsítve így szólnak: „a cigánysággal kezdenünk kell valamit”. Jelzem: a legfontosabb, hogy magunkkal kell valamit kezdenünk. Mégpedig azt, hogy keresztényként olvassuk a Szentírást, szüntelenül kérdezzük, hogyan szól és mire hív általa Isten bennünket. Az evangéliumokban nyitott szívvel hallgatjuk Jézust, közel engedjük magunkhoz a hegyi beszéd minden egyes mondatát szóról szóra, és engedjük, hogy formáljon. És fáradhatatlanul kérnünk kell a Szentlelket, hogy mutassa meg, hogyan tudjuk Isten országát építeni a világban.
Olyan feladat ez, amely arra világít rá, hogy nem arról van szó, hogy valaki tesz valamit egy társadalmi kérdés megoldásáért, a többiek pedig szurkolnak neki és eredményeket várnak, hanem arról szól, hogy felismerjük közös felelősségünket ebben a kérdésben, felismerjük, hogy a változás a szívben indul, és felismerjük, hogyha valóban Isten országát akarjuk építeni, akkor mindannyiunkra szükség van.
A könyv a címével világosan keretezi azt a munkát, amelyet az egyház végez a cigánypasztoráció területén: „Szolgáljatok az Úrnak örvendezve”. Szolgálatról beszélünk. Mégpedig az egyetlen Isten szolgálatáról. Ez a találkozás minden résztvevőjét felemeli és méltósággal ajándékozza meg. A szolgálattevő, a küldetésben levő emelkedik, mert minden találkozásában – legyen az sikeres vagy kudarcos – Istennel találkozik, és Isten formálja szívét, lelkét, valóját. Akihez pedig a küldetés szól – az elesett ember, a kicsiny, az ottfelejtett – szintén emelkedik, mert személyében Isten van jelen. Igen, Istent a szegény ember személyében, az elesett és ottfelejtett ember személyében lehet megtalálni. És emlékeztet a cím arra is, hogy ez a szolgálat, mivel Isten van a középpontjában, nem lehet, csak örömteli. Eredménye nem lehet más, mint a mély és tiszta öröm, a szív tágulása, az élet újra áramlása köztünk és Isten között, és köztünk, törékeny teremtmények között. Mindenki, aki ebben a szolgálatban érintett – akármelyik oldalon legyen is – Isten által gazdagodik, teljesedik és épül.
A könyv egy piciny gyűjtemény huszonhárom életet közvetítő kezdeményezésről. Elkötelezett szolgálók vallanak hivatásukról, küldetésükről, mindennapi munkájukról, örömökről, kudarcokról és kérdésekről. Gondolom, és bízom benne, hogy a seregszemle nem teljes – és nem is a teljesség volt a célja ennek a kezdeményezésnek. Hanem az, hogy mutassuk fel a világnak, mutassuk fel leginkább egyházunknak, hogy Isten él a kicsiben – vagy legbátrabban így: Isten a kicsiben él. Semmiféleképpen nem lehet a könyv célja, hogy megelégedéssel hátradőljön az egyház és a keresztény nép azzal, hogy „lám, tesszük mi ezt, ilyen és ilyen kezdeményezéseink vannak…”. Sokkal inkább meghívás ez a könyv. Azoknak az embereknek a hívó szava, akik merték engedni, hogy a hegyi beszéd szavai szívükig hatoljanak, és életükkel elkezdték azt tettekre is váltani. Nem azért vagyunk ma itt, hogy büszkeségünket növeljük és vállunkat veregessük, hanem azért, hogy ezt a meghívást hangosítsuk: és elsősorban egyházunk felé hangosítsuk. Huszonhárom tanúságtevő és az ő munkatársaik utat találtak az élet felé, és erre az útra hívnak bennünket. Huszonhárom kezdeményezés, amely legyőzte a félelmet, a kishitűséget, amely kilépett a komfort zónából, és a változás és változtatás szolgálatába állt. Huszonhárom életet hirdető olajfaág van ebben a könyvben összegyűjtve: a társadalmi vízözön közepén hirdetik, hogy élet van az ismeretlen partokon, élet van ott, amitől félünk, hogy élet van ott, amit nem ismerünk.
Hálával töltött el azoknak az írásoknak az olvasása, amelyek nem csak a sikerekről és a jó tanácsokról szólnak, hanem útkeresésről, kudarcokról és olykor zsákutcákról tesznek tanúságot. Szeretem azokat a bizonyságtételeket, amelyek saját útjukat tanulási útként írják le. Mert nem lehet megmondani, hogy a melléállást ezekben a nagyon kusza, nagyon átláthatatlan és mélyen emberi helyzetekben és szövetekben hogyan kell megvalósítani. Egy dolgot lehet csak mondani: el kell indulni nagy és nyitott szívvel – a többi majd adatik és alakul. Fontos a valóságra nyitott szív, az elvárásoktól mentes érdeklődés, a párbeszéd, és a tanulékony útkeresés. És mindig fontos az újrakezdés, az újratervezés. Olyan küldetés ez, amelyben kudarcaink is növelnek és érzékenyítenek bennünket. Ha ma elkezdem, akkor holnap reggel már másképpen fogok felébredni, és ha benne maradok, akkor minden reggel másképpen ébredek. Erre a szüntelen való változásra, olykor fájó dinamizmusra hív minket az Alkotó.
Örülök azoknak az írásoknak, amelyek a segítőt és a jól segítés mikéntjét helyezik középpontba. Amelyek belátják, hogy a segítő is törékeny és segítségre szorul. Belátják, hogy voltaképpen ő is szegény, aki a saját szegénységével és hiányaival van jelen a másik ember másfajta szegénysége mellett – vagy jobban fogalmazva: van jelen az ő életében. És igen, ő is segítségre szorul, és mindannyian segítségre szorulunk – külön-külön is és együttesen is – mert aki cselekszik, és aki az életet adja, az maga az Isten. Egyedül az Isten.
És ez a tény az, amely minden jó szándékú segítő és melléálló tevékenységtől megkülönbözteti a mi munkánkat. Az ti., hogy Isten van középen. Tőle indulunk mélyen megélve személyes szegénységünket és törékenységünket. Amink van, az az evangélium örömhíre – ez van birtokunkban. Ezzel a szabadító örömhírrel érkezünk. Az evangéliumból jön a küldetésünk, és maga az evangélium a feladatunk. És amit teszünk, az magának az örömhírnek az életre keltése. És valóban örömteli ez: ha nyitott szívvel vagyunk jelen és vagyunk tevékenyek, akkor a történet minden egyes szereplője megélheti a csodát, hogy Isten örömhíre közöttünk, a szemünk láttára, a mi hús-vér valóságunkban valósul – még erősebben fogalmazva: minden egyes találkozásunkban Isten ölt testet.
El kell jutnia ennek a könyvnek minden plébániára és minden egyházi közösségbe, minden rendházba és minden szemináriumba. A hegyi beszéddel együtt olvasva kell, hogy ezek a gondolatok felforgassák életünket, megkérdőjelezzenek mindent, amit eddig a kereszténységről, a keresztény közösségről és életről gondoltunk. Kell, hogy merjünk találkozni félelmeinkkel, szorongásainkkal, törékenységünkkel – voltaképpen azzal, hogy szegények vagyunk. Kell, hogy valóságunkkal és kérdéseinkkel merjünk Istenhez fordulni. Kell, hogy leszámoljunk elvárásainkkal; kell, hogy felhagyjunk azzal, hogy a balsorsot számon kérve, ölbe tett kézzel várjuk a szerencsés változást. Kell, hogy mindannyian legyünk bátrak útra kelni a kicsiny, a szegény és az ottfelejtett felé – mert találkozás csak útrakelésből születik.