2026.08.02. 14:11
A Boldog Ceferino Intézetnél szokás, hogy megemlékezünk a pharrajimos, a roma holokauszt áldozatairól. Idén Kriston Lilit, a MOME dokoriskola hallgatóját és a Romani Design munkatársát kértük fel, hogy ossza meg velünk emlékezését.82 évvel ezelőtt, 1944. augusztus 2-án Auschwitz-Birkenauban közel háromezer romát gyilkolt meg a náci rezsim. A holokauszt cigány származású áldozatainak pontos száma máig nem ismert, de a becslések szerint is legalább félmillió roma ember vesztette életét. Transzgenerációs trauma, hiányzó generációkkal.
Ahogyan minden, az emberiség történelmét meghatározó tragédia esetében, úgy itt is óriási felelősség hárul az utókorra. Az emlékezés nem pusztán kötelesség, hanem szolgálat is. Augusztus 2-án ugyanis nem csupán a Holokauszt roma áldozataira emlékszünk. 2008. júliusa és 2009. augusztusa között Magyarországon öt megyében, kilenc településen követtek el romák ellen irányuló, lőfegyveres és Molotov-koktélos támadásokat. A rasszista indíttatású gyilkosságsorozat hat ember életét követelte, köztük egy ötéves kisfiúét.
(Meg)emlékezni kell, és muszáj is. Ugyanakkor ilyen súlyos tragédiák esetében az emlékezés nem érhet véget egyetlen emléknappal, ünnepi beszéddel vagy alkalomszerű megmozdulással. A tudomány ezt difficult heritage-nek, szabad fordításban nehéz örökségnek nevezi (Macdonald, 2009): olyan történelmi eseményekre használva a kifejezést, amelyek generációkkal később is mély, nehezen gyógyuló sebként húzódnak végig közösségeken, nemzeteken és a diaszpórán. Olyan örökség ez, amelyet örökül kaptunk mindannyian: sem letenni, sem kitörölni nem lehet a közösségek sejtjeiből.
Emlékezni sokféleképpen lehet: írással, szóval, színházzal, zenével. Mindezek azonban nem jöhetnek létre hit nélkül. Hittel a Feljebbvalóban. Hittel saját közösségünkben. És hittel abban, hogy ilyen soha többé nem történhet meg az emberiséggel.
A Roma Holokauszt emlékezetének egyik legmegrendítőbb, s talán legszemélyesebb lenyomata az Auschwitz-i ballada néven velünk maradt hallgató, melynek pontos eredete ugyan nem ismert, de számos, a deportálásokat átélt közösség túlélő tagjainak leszármazottai éneklik napjainkban is különböző átiratait:
„Auschwitzake lagerura,
Kothe sas amare roma.
Sar von beshnas, kade rovnas, jaj!
Opre dikhnas, thaj rudjinas.”
(Az auschwitzi lágerek,
Ott voltak a mi cigányaink.
Ahogy ültek, úgy sírtak, jaj.
Fölnéztek és imádkoztak.)
„Kodi kali chiriklori,
Ingerdas muro liloro,
Inger hiro le romenge, jaj,
Ke sam phangle Auschwitzate.”
(Az a fekete madár,
Elvitte a levelemet,
Vigyél hírt a cigányoknak, jaj
Hogy rabok vagyunk Auschwitzban.)
Nyolcvankét év telt el. Az idő múlása azonban nem csökkenti közös felelősségünket. Az emlékezés csak akkor válhat valódivá, ha a múlt ismeretéből a jelenben cselekvés is születik: amikor közösen, romák és nem romák kiállunk az emberi méltóság, az egymás iránti felelősség és a gyűlölet minden formájának elutasítása mellett. Ezzel tartozunk mindazoknak, akik már nincsenek velünk, s azoknak is, akik majd utánunk jönnek.
Szerző: Kriston Lili