Sokak ismerik Orsos Zoltán csákánydoroszlói plébánost. Tanúságtétele a gyógyulás lehetőségéről és a cigányság jövő egyházában betöltött szerepéről is szól.Honnan érkeztél, milyen környezetből?
Lovásziban születtem, egy nagyon szerény cigány viskóban. Hatéves voltam, amikor testvéreimmel együtt elválasztottak minket a családunktól, a nyomorúságos életkörülmények miatt. A családban sokat szenvedtünk a nélkülözéstől, éhségtől. Apámat több alkalommal érték tetten élelmiszer lopáson. Az iskolában folyó tevékenységben nem igazán vettünk részt, otthon teljes szabadságot élveztünk. A házban nem volt külön kijelölt hely a gyermekek számára. Ha sok látogató érkezett hozzánk, nem maradt számunkra hely, ahol aludjunk. Senkit nem érdekelt, hogy másnap iskolába kellmennünk. Sokszor féltünk, főleg amikor apánk többet ivott a kelleténél. Sokszor álmodtam egy szebb, nyugodtabb életről, mely félelmektől, váratlan dolgoktól mentes. Nem cigány iskolatársaimat irigyeltem a családi boldogságukért, ők ugyanakkor előítéletekkel viseltettek velem és testvéreimmel szemben. Számukra az életem teljesen ismeretlen volt, egyrészt saját otthoni körülményeik, másrészt előítéleteik miatt.
Mélységes vágyat éreztem arra, hogy kitörjek ebből a bezárt világból, ám a félelem, az éhezés, a bizonytalanság érzete, valamint a motiváció és szeretet hiánya minden ilyen vágyamat semmivé tették. Mindez gyökeresen megváltozott, amikor Balatonberénybe kerültem nevelőszülőkhöz.
Serdülőkori éveid hoztak-e számodra valamilyen megkönnyebbülést? Milyen örö-möket, bánatokat tapasztaltál ezekben az években? Volt-e valaki, aki hitt benned?
Az első tapasztalataim eléggé elkeserítőek voltak. Azt hittem, hogy mivel a helyi lakosság többsége is cigány volt, a „költözködéssel” majd megváltoznak a dolgok, de csalódnom kellett.
Osztálytársaim látták, hogy komolyan veszem a tanulást s ez ellenérzéseket kel-tett bennük. A nem cigányok féltek tőlem, ellenszenves fiatalembernek tartottak, a cigányok pedig nem értették meg a szándékaimat. A középiskolában, egy időben, én voltam az egyedüli cigány. Ha lopás történt, a gyanú azonnal rám terelődött. Gyakran valóságos kereszttűzbe kerültem. A probléma gyökerét az jelentette, hogy az emberek nem ismertek igazán. Az első pozitív tapasztalatokat az internátusbeli társaim körében szereztem. Ők jól ismertek, szeretettel, támogatással vettek körül. A gyanúsítgatások ellen mindig számíthattam segítségükre. Sokkal tartozom nekik. Nekik köszönhetem, az irántam való bizalom megtapasztalását, tudták, hogy számíthatnak rám. A középiskolás évek alatt begyógyult sok lelki sérülésem s tanulmányaimat kiemelkedően jó eredménnyel fejeztem be.
Hogyan született a hivatásod, s melyek voltak a papsághoz vezető út állomásai?
Nevelőszüleim vittek el a templomba. Az első szentmise, melyen vegyes érzelmek-kel vettem részt, csalódást okozott. Az volt az érzésem, hogy mindenki engem néz, s minden nagyon idegennek tűnt. Az első dolog, mely felkeltette az érdeklődésemet, az Evangélium volt. Soha életemben nem hallottam ehhez hasonlítható tanítást. Nyugtalanító érzésem volt, mintha azt mondta volna valaki: „gyere közelebb, hadd lássalak!”
A templom legvégében álltam, de úgy éreztem előre kell mennem. A mise végeztével kértem a sekrestyést hadd ülhessek az első padba. Kedvesen rám mosolygott és azt mondta: „ministrálj!” Így történt, hogy hamarosan a ministránsok között találtam magam. Ettől kezdve vasárnaponként csodálattal hallgattam plébánosunk szentbeszédeit, s nem hagyott nyugodni a merész gondolat: lehetséges lenne, hogy én is elköteleződjem a papi hivatás iránt?
Ha gyermekkoromra tekintek vissza, látom, hogy Isten mindig őrködött fölöttem, vezetett s hívott, hogy legyek a „hírnöke”. A hithez vezető utam nem volt egyszerű, sok szenvedéssel volt kikövezve. Végül is az Evangélium változtatta meg az életemet. Felfedeztem az emberi élet szempontjából meghatározó, gyógyító
erejét. Ha az én életemet meg tudta változtatni, másokéval is képes lesz ezt tenni. Ezért választottam jelmondatomnak Szent Pál szavait: „Az Egyház szolgája lettem, hogy az Istentől értetek kapott tisztségnél fogva, teljesen érvényt szerezzek Isten igéjének”.
Papságod tapasztalatait összegezve hogyan látod a cigányok helyzetét?
A cigányság helyzete nem olyan kilátástalan, mint sokan vélik. Nem cigánykérdés van, hanem nyomor kérdés, ahogyan ezt Dúl Géza paptestvérem mondta. A pasztoráció nemcsak a „cigányokkal való foglalkozást” jelenti: a többségi társadalmat befogadóbbá, a cigányságot elfogadóbbá kell tennünk. Nagyon rossz a két népesség közötti kapcsolat, véleményem szerint a pasztorációnak elsősorban a gádzsókról kellene szólnia, nélkülük semmilyen eredményre nem számíthatunk.
Önzetlenül, tiszta szívvel jöttem közéjük, de sokszor csak „eszköznek” tekintenek. Aránylag nagy ismertségemet magam csak az evangelizáció eszközének tekintem. Sokfelé hívnak, és sokakat keresek fel. Párhuzamos családlátogatásokat végeztem. Érdekes volt megtapasztalnom, hogy a cigányok mindenhová velem jöttek, míg a gádzsóknál közönnyel találkoztam.
Sok plébániát is felkerestem az ottani tapasztalatokat leszűrve úgy gondolom, az Egyház forradalmi időket él meg. A tét a katolicitás. Cigányok nélkül ez nem létezhet. Annak ellenére, hogy identitásuk vállalása és gyökereik elvesztése sok problémát vet fel, a cigány emberek alkalmasságához nem fér kétség, a Szentlélek náluk is fúj. A mi felelősségünk felmutatni, hogy Krisztus személye nem kontrollként működik náluk. S a mi feladatunk, hogy Krisztus képét felmutassuk bennük. Ma még nagy problémát jelent mind az asszimiláció, mind az a tény, hogy a túlélésért folytatott küzdelem mindent felülír náluk. Idézném a megjegyzést, melyet valahol hallottam: „olyan rendes vagy, hogy már nem is vagy cigány”.
A pasztorációban olykor püspökök és papok részéről is elutasítást érzékelek. A magam részéről igyekszem tudatosítani a fejekben, hogy változást csak a tanulás, a munka s a szív révén lehet elérni. Sikerült kialakítanom, fenntartanom egy működő közösséget, 30 fős zenei együttesünk is van. A plébániai adminisztrációban számíthatok a helybeli fiatalok közreműködésére. Szeptemberben kurzus indul lelkipásztori segítő munkatársak képzése céljából. Amire a továbbiakban szükségünk lenne: közösségi ház, szakkollégium a tehetséges fiatalok részére, s mindenekelőtt „hídemberek”, akik pozitív és követhető „példákkal” tudnának szolgálni.
Végezetül két pasztorációs élményemet említeném: Egy börtön látogatás kapcsán mély megindultságot éreztem, a könnyekig meghatódtam, s hozzáteszem a rabok is. Úgy éreztem, a Lélek szól belőlem. Azt mondtam nekik: „nagyon megvisel engem, hogy itt látlak benneteket. Tudatában vagytok annak, hogy a ,gazdag élelmiszer csomag’, melyet a feleségetek hozott, családotok asztaláról hiányzik? Azt akarjátok, hogy a gyerekeitek is idekerüljenek? Az Úr előtt szabadok vagytok, de a büntetésetek mit sem számít, ha lelkileg nem tudtok megtérni”.
A csatkai búcsún így szóltam a cigány zarándokokhoz: „Mária üzenetét hoztam nektek”. Erre mind felfigyeltek. Majd így folytattam: „Jézust kéritek, hogy járjon közbe a Szűzanyánál? Tudjátok, mit akar mondani nektek Mária? Tartsátok meg Fia parancsait”. Erre leforrázva odébbálltak.
Gyorgyovich Gábor
Forrás: Nevi Yag