Gisela Kroh szavai elfogadásról, és arról, ami igazán fontos mindnekinek.Már gyermekként sokat gondolkoztam azon, mit jelent a szó, hogy „cigány”, s hogy mi a különbség köztem és a többi gyermek között, akikkel együtt jártam iskolába, akik- kel együtt játszottam. Nem tudtam felfedezni semmilyen különbséget, hacsak azt nem, hogy hajam és szemeim az övéiknél sötétebbek voltak.
A szlovák fővárosban, Bratislavában nőttem fel, szlovák családokkal körülvéve, s nem egy cigány negyedben. Nálunk nem volt használatos a „roma” megnevezés, cigányok voltunk. Úgy emlékezem, hogy ez a terminológia szerepelt az iskolai dokumentumaimban, s kísért el 12 éven keresztül.
Makacs és független gyermekként emlékszem magamra. 5 éves voltam, amikor megszületett a fiútestvérem, s anyám, akit erősen megterheltek az újszülött körüli teendők, csak kevés időt tudott rám szentelni. Emlékszem, hogy az első napon egyedül mentem iskolába, ami nagyon szokatlan volt számomra. 6 éves koromban már önállóan kellett beszereznem személyes holmimat, még a tornacipőmet is. Erős meggyőződésem, hogy mindezek annak tényéből következtek, hogy anyám nem tudott segítségemre lenni az iskolával kapcsolatos dolgaimban, tehát nagyon fiatalon kellett önállóvá lennem. Ez a tapasztalat egész életemre rányomta bélyegét. Az iskolai közösséghez akartam tartozni, s alkalmazkodtam is hozzá.
Mindent egyedül akartam megoldani, hogy előbbre jussak az életben. Osztályfőnököm egy alkalommal megemlítette az egész osztály előtt, hogy cigány családból származom, de házunk példamutatóan rendes, s hogy viselkedésünk tökéletes. Jól emlékszem erre a pillanatra: láthatatlanná kívántam lenni és szégyelltem magamat, mert úgy éreztem, hogy már-már származásomat is feledve, teljes mértékben integrálódtam az osztályba. Az volt a vágyam, hogy folyékonyan beszéljem a szlovák nyelvet, olyannyira, hogy a többi tanulóhoz képest semmi különbség ne legyen érzékelhető, s hogy senki ne tehessen rám emiatt megjegyzést.
Valójában két világból építkeztem: az egyik az iskola a többi tanulókkal, a másik a család, ahol magyarul beszéltünk s minden nap zenéltünk. Ez nem volt mindig egyszerű, gyermekként lehet színlelni, egy kicsit komédiázni. De hogyan lehet szabadon kibontakozni ilyen körülmények között? Serdülőként szigorú nevelésben volt részem. 16-17 éves koromban fel sem merült, hogy este elmehessek a diszkóba, vagy egy ünnepségre. El kellett fogadnom a tiltást, nem kísérhettem el a barátnőimet.
A családunk és a barátnőim közötti nagy különbség abból adódott, hogy nálunk mindenki zenész volt, más foglalkozás el sem volt képzelhető, erre senki nem is vágyott. Nagyon jó zenészek akartak lenni és a híres bratislavai konzervatóriumba jártak. Apám nagyon jó hírnévnek örvendett, rendszeresen fellépett külföldön. A kommunista pártba való belépés visszautasítása sajnos nem kedvezett a karrierjének. A körülmények olyan nehézzé lettek, hogy elhatározta, elhagyja az országot, és Ausztriába megy, ahol már játszott, ahol barátai voltak, akik segítségüket ígérték. Ezt az utazást már 1971-től kezdődően tervezte, előkészítette. Végül 1972-ben elutaztunk: egy autó benzintankjában rejtőztünk el, s így átjutva a szlovák határon, megérkeztünk Ausztriába.
Ausztriában minden új volt. Apámat kivéve nem beszéltünk németül. Már majdnem 18 éves voltam és az volt a kérdés, hogyan tudom folytatni a tanulmányaimat, s diplomát szerezni. Burgenlandban, pontosabban Neusiedl am See-ben, sikerült lakást bérelnünk, s mind nagyon boldogok voltunk, mert mindenki kedves volt velünk s a szót, hogy „cigány”, sosem ejtették ki. Ám én új kihívással szembesültem. Meg kellett tanulnom németül, s ezért beiratkoztam egy kereskedelmi iskolába, melyet végül is sikeresen elvégeztem. Időközben elhatároztam, hogy nem fogom magamat kompromittálni, s ha származásom felől érdeklődnek, mindig ugyanazt felelem majd: „Anyanyelvem magyar” s ez legalább igaz volt.
1974-ben férjhez mentem egy némethez, Németországban, Frankfurthoz közel éltünk, s nagyon jól tudtam alkalmazkodni az ottani élethez. Igaz, hogy a hátam mögött férjem családjában, a szomszédoknál és a baráti körben voltak suttogások a származásomról, de soha nem éreztem hátrányos megkülönböztetést. Megtaláltam a szakmámat is, egy nagybankban dolgoztam, ahol előrelépésem révén végül is jó pozícióba kerültem. Soha senki nem kérdezett az életemről, kollégának tartottak, és az érzés, hogy egy szakmai csoporthoz tartozom, csodálatos volt számomra. 20 évig dolgoztam ennél a cégnél, ahol „második otthonomra” találtam. 2010-ben férjemmel elhatároztuk, hogy Ausztriába jövünk. Bátyám elkötelezett munkatársa volt a cigányokhoz, főként a gyermekekhez kapcsolódó tevékenységeknek. Bécsben zeneiskola létesült cigány gyermekek számára. Gyökereimre ismét rátalálva magam is ezekkel a kérdésekkel foglalkozom jelenleg. Monika Scheweknek köszönhetően különböző eseményeken volt alkalmam részt venni, és elmondhatom, nem okoz kellemetlen érzést kijelentenem: „Igen, én egy cigányasszony vagyok.” Sok éve nem tapasztaltam magamon ennek hatását, s nem mertem teljes nyíltsággal kezelni ezt a kérdést.
Számomra ma sem teljesen világos, miért olyan fontos egy ember származása, miért kerül oly gyakran szóba ez a kérdés. Ami igazán fontos, az a barátaival, kollégáival, szomszédjaival való viszonya, s az ehhez kapcsolódó emberi magatartása. Mindanynyian emberi lények vagyunk, függetlenül hazánktól, származásunktól, s e szép földön csak „vendégségben vagyunk”!
Gisela Kroh
Forrás: Nevi Yag