Jézus Kisnővéreiként, három különböző nemzetiséget képviselve (libanoni, belga és olasz) élünk egy román cigány közösségben Dél-olasz országban. Könnyen elképzelhetők a különbségek, melyek a kultúrák találkozásából és keveredéséből adódnak. Ellentétben azzal, amit hinnénk, missziónk elsődleges célja nem a romákkal megosztott életünk, hanem Jézus útját járni s ezt együtt, közösségben megélni. Ez áll életünk központjában, egy olyan helyen, ahol különbözőségeink egyszersmind kincsként és kihívásként, energia forrásként nyilvánulnak meg, melyek akarva-akaratlan a változtatás irányába terelnek minket„A különbözőséggel szemben eléggé spontán módon jön az ítéletünk, mely számunkra megnyugtató, és visszahelyezi a zavaró elemet az általunk jól ismert körülmények közé. Nálunk az igazság, a másik téved: az esettől függően udvariatlan, nem tiszta, igazságtalan, rosszul nevel. Gyakran nem is gondolunk arra, hogy más szemmel nézheti a valóságot. A másik zavar, irritál, felháborít minket. Az, hogy a kultúrámat a másikénál magasabb rendűnek ítélem meg, nagyon veszélyessé válhat a hozzám képest eltérő számára, mert mindannyian a saját meggyőződéseinkből indulunk ki. Ezek gyakran általánosnak tűnnek számunkra, de ilyenkor elfeledkezünk arról, hogy mennyire bonyolult összefüggésekről van szó: minden kultúrának, közösségnek, plébániának, családnak megvan a maga nyelvezete, felfogása, kódja, határa.
Hogyan lehet mindezen felülemelkedni, ha úgy döntöttünk, hogy együtt éljük a mindennapokat? Ki kell tárnunk az ajtót a párbeszédre, hagynunk kell a bizonyosságaink kopását, elfogadnunk egy új szemléletet a másikkal való találkozás kezdeményezése tekintetében, meg kell próbálnunk megérteni honnan jött, elfogadnunk azt, hogy néha nem értenek meg minket, együtt belátni a meglévő véleménykülönbséget, elhagyni az ítéleteinket és előítéleteinket, megtalálni azokat az életszükségleteket, melyek különböző, sőt olykor ellentétes kifejezésmódunk ellenére közösek számunkra…
Mindezeket együtt megbeszélni, az egyik rendelkezésünkre álló garancia arra vonatkozóan, hogy elkerüljük a saját világképünkhöz való ragaszkodást, s azt, hogy mindent ebből kiindulva ítéljünk meg. Amikor elhagyom a hazámat, kultúrámat, hogy egy másik néppel találkozzam, azt gondolhatom, hogy ezzel a lépéssel magam mögött hagytam mindazt, ami az „enyém”, s ez által magamban létrehoztam a helyet a másikkal való találkozásra. Ezzel ellentétben, a másikkal való találkozás során egyre inkább tudatosul bennem, hogy mennyire megszoktam azt, ami az „enyém” (mely formált, a szokásaimat, az életem történetét …)..
Fárasztó játszma, mely nem úszható meg „sérülés” nélkül (el kell vesztenem valamit, kezdve az igazság birtoklásának ideáján, tudni, hogy mi a helyes, ami vagy megtörténik, vagy nem), ugyanakkor izgalmas, mert új horizontokat nyit, kiszélesíti a világról alkotott felfogásunkat, vitathatóvá teszi azt, amiről azt gondoltuk, hogy általános érvényű. Keserves is, mert a másikkal, a tőlünk különbözővel való találkozás valójában önmagam átvizsgálására kényszerít: egy olyan út, mely azt kéri tőlem, hogy engedjem el azt, ami az enyém, amelyben felnőttem, amely számomra értékes.”
A teljes cikket a Nevi Jag 2019. szeptemberi számában olvashatják